Én ugyan nem sok dologhoz értek

Lea tizenkilenc éves, egy névtelen kis faluban él, aminek összesen négy utcája, egy temploma és egy csemegeboltja van. Sosem lépte még át a határát. Az itt lakók félnek az erdőtől, és várják a világvégét. A lány egy padon ülve, egy idegennek mesél az életéről, aki épp most veszítette el a kutyáját. A szinte monológnak mondható elbeszélésben megismerhetjük a barátait: a sánta Catalinát, a hallgatag Javiert, a cigarettázó Marcót, és családját: anyját, halott apját, nővérét, Norát. Gyomra jelzi időről időre, hogy mennie kell innen, ha nem akar élve eltemetődni.

Saját bevallása szerint nem sok dologhoz ért, de van valamiféle mély, zsigeri tudása arról, hogy az igazi élet a kis település határán túl kezdődik, hogy az élet értelme egyrészt az, hogy szeressen, és szeressék, és hogy az az igazán szép nő, aki világot látott. És azt is megtudjuk, hogy miért jött el a világvége már tegnap.

Elisa Levi második regénye egy olyan irodalmi hagyományra épít, amiben a szerzők egy isten háta mögötti faluba viszik az olvasót, és ebben a zárt, szűk mikrokörnyezetben mutatják meg az emberi lét árnyoldalait, visszásságait, az emberek korlátoltságát és a kilátástalanságot, de Levi zsenialitása, hogy mindezt könnyeden és derűsen képes megmutatni.